1950-ben új lelkész került a gyülekezet élére Maróti János személyében. Maróti János pilisi származású, szlovák nyelven jól beszélő, kiváló énekhangú lelkész volt. A választáskor 4 jelölt közül a gyülekezet nagy többségben őt részesítette előnyben. A cserkészvezetésben és a tábori lelkészi szolgálatban is jártas volt. Néhány pilisen eltöltött segédlelkészi év után pályázta meg az acsai állást.

Az 1950-es év nemcsak az egyházi iskolák államosítása miatt volt gyászos, hanem ekkor vált nyilvánvalóvá az a rákosista politika, amely nyíltan az egyházak lassú elsorvasztására törekedett. A lelki munkát a templom falain belülre kényszerítették, és különböző retorziókkal próbálták ráenni a híveket arra, hogy hitüket megtagadják, de legalább is „lelki gettóba” vonuljanak. Acsán mivel kevés állami munkahely volt, ezek elvesztésével nem tudták a népet megfélemlíteni, a TSZ-ből pedig nem bocsáthatták el a tagokat pusztán vallási meggyőződésük alapján. Ezért az anyakönyvek tanúsága szerint a kazuális alkalmak az 1950-es években nemhogy csökkentek volna, de lassú emelkedést mutattak. A keresztelések, esketések minden újszülöttnél illetve ifjú párnál megtörténtek, és a temetések is kettő-három kivételtől eltekintve egyházi szertartás mellett folytak. A tanácsi vezetők és a helyi pártvezetők természetesen kötelességüknek tartották az esemény résztvevőit figyelmeztetni. De hatásos következményeket nem tudtak érvényesíteni. Például egy termelő szövetkezetben dolgozó parasztasszony se feljebb se lejjebb nem kerülhetett semmiféle ranglétrán attól függően, hogy ezeknek a figyelmeztetéseknek engedett vagy nem. Ahogyan ez az ország más területein is megtörtént, az iskolázottabb, érettségizett, esetleg főiskolát, egyetemet végzett személy viszont munkát nem talált faluhelyen, ezért leginkább elköltözött, vagy helyben maradva városi munkahelyen vállalt állást. A városi munkahelyek azonban kevésbé tudták nyomon követni egy falun élő ember esetleges gyülekezeti hátterét.

Mégis negatív hatással volt az egyház fejlődésétre ez a négy évtized, mert ezalatt nem egy, hanem két nemzedék nőtt fel olyan ideológiai hatás alatt, amely az egyház számára kedvezőtlen volt. 1950-ig egy felnövekvő falusi gyermeket nagyjából három fő nevelő hatás ért: az első a család, a második az iskola, a harmadik pedig az egyház nevelő szerepe. Mivel a családok tradicionálisan vallásosak voltak és az ún. „Tranoscius-kegyességet” gyakorolták, a gyermek hitbeli nevelése már a családi alapokból kiindulva biztosított volt. Az iskola mivel ugyancsak egyházi kézben volt, tanítói pedig meggyőződéses hitvalló emberek, szintén azonos irányban nevelték a gyermekeket a családdal. Mindezek fölött állt az egyház a maga megfelelő tekintélyével és súlyával, amely ugyancsak azonos értékrend szerint hirdette az igét. Így elmondható, hogy 1950 előtt nagyjából egységes életszemléletet, értékrendet és világlátást kaptak a felnövekvő nemzedékek. Ez a helyzet változott meg 1950 után.

A falusi családok az erőltetett Tsz-esítés miatt elveszítették erős önfenntartó jellegüket, tervező képességüket és céltudatos felelősségüket. Ennek következtében a négy évtized alatt fokozatos romlás állt be az erős parasztcsaládok etikai értékrendjében, gerinces tartásukban és nem utolsó sorban hitbeli elkötelezettségükben is. Szomorú dolog végignézni családok százainak hanyatló értékrendjét, dekadenssé váló gondolkodását. Nagymértékben látszik ez a családok széthullásának folyamatán. Míg 1950-ben a családok nagy részében négy-öt nemzedék élt egy fedél alatt, 1990-re ez a szám kettő-háromra apadt. A válások száma gyakorlatilag nulláról 50%-ra emelkedett. A faluban maradó fiatalság 100%-ról 40-50%-ra esett vissza. A hagyományos földművelést, állattenyésztést életformaként választó családok csaknem teljesen eltűntek. Az egymással rokoni kapcsolatban lévő családok összetartása folyamatosan romlott, bár teljesen nem tűnt el. Egy-egy házépítést, nagyobb mezőgazdasági munkát, disznóölést, stb. ma is többször közösen végeznek. 1950-ben Acsára bevezették az elektromos áramot, 1965-ben pedig a vezetékes ivóvizet. Ezzel párhuzamosan megindult a háztartások gépesítése és az egyre kényelmesebb életmód utáni hajsza. A felszabaduló idő ugyanakkor nem mindig járt együtt kulturális igényességgel. A gyermekek már nem vettek részt a családi gazdaság művelésében, ezért a hagyományos családfői felelősség érzetüket is elvesztették. Az összejöveteleket, amelyek még jellemezték a falu életét (tollfosztás, kukoricafosztás, fonás, stb.), 1990-re teljesen eltűntek. A fiatalság csoportos szórakozási formái ugyancsak elhalványultak és a helyükbe lépő disco már ugyancsak nem nevezhető kommunikációs formának. Elmondható tehát, hogy a családok helyzete mintegy 300 évnyi statikus helyzete után gyökeresen negatív irányba fordult.

Az iskola államosítása után egységesen szocialista értékrendű tanmenet alapján folyt a tanítás. Ebből alapvetően kimaradt a keresztény életszemlélet és gondolkodásmód elsajátítása. A tantárgyakat materiális alapon, a természettudományokat pedig szigorúan empirikus alapon tanították, melybe természetesen nem fért bele semmilyen magyarázat a végső okokra és következményekre. „A lét meghatározza a tudatot” vagy „az anyag elsődleges a szellemmel szemben” – az ilyen és ehhez hasonló elvi alapok gyökeres ellentétben álltak az egyházi iskolák által több száz éven keresztül tanított és gyakorolt ideológiával. Még ha a családok meg is próbáltak hagyományosan vallásos szemléletet közvetíteni gyermekeik felé, az iskola ezt megkérdőjelezte, sok esetben nevetségessé tette, és minden esetben igyekezett felül írni a maga materialista szemléletével. Ilyen körülmények között nem csoda tehát, ha a negyven év alatt felnövekvő nemzedékek az ún. „kettős nevelés” terhe alatt az egyszerűbb megoldást választották, és nem a szüleik, hanem kortársaik szelleméhez igazodtak. Hitbeli megerősödést saját nemzedéküktől nem is kaphattak, hiszen az állam gondoskodott az esetleges fiatal keresztény csoportosulások szigorú elkülönítéséről. Ehhez párosult a ’60-as évektől a ’90-es évekig egyre erősödő média, elsősorban a televízió befolyása, amely ugyancsak tudatos keresztény mentes vagy keresztény ellenes értékrendet sugárzott. A fiatalokkal itt is sikerült elhitetni, hogy a megelőző nemzedékek hite fölött ugyanúgy eljárt az idő, mint a ló vontatta eke és a vízhajtású malom fölött. Fiatalok nemzedékei kezdtek városi középiskolákba járni, ahol ez a hatás még inkább érvényesült, a szülői kontroll pedig teljesen megszűnt. Ma országos jelenség, hogy a gyülekezetekből pontosan az a 30-40 évfolyamnyi korosztály hiányzik, amelyik ezekben az években nőtt fel. Mivel a pedagógusok nagy része is ennek a korosztálynak a „terméke”, gyors változás ezen a téren a szocializmus elmúltával sem várható. Az iskola ezekben az évtizedekben az egyházi ünnepek megünneplését mellőzte, vagy idegen tartalommal igyekezett azokat feltölteni. Az állami ünnepek megünnepeltetése túl nagy kárt nem okozott a gyermekek lelkében. A kisdobos, az úttörő és a KISZ mozgalom Acsán is formális maradt.

Az egyház gettóba szorított helyzete miatt elsősorban a saját életbenmaradására törekedhetett. Az ige és a szentségek örök és állandó jellege az egyház vezetőinek erőt adott ahhoz, hogy reménységgel tekintsenek a jövőre, azonban a hagyományos értelemben vett misszióról a négy évtized alatt kénytelen volt lemondani. Az acsai gyülekezet bár a negyven év alatt valóban visszaesés tapasztalható, mégis megtartotta tradicionális jellegét. A népegyházi keretek felbomlása erre a környékre vagy nem, vagy csak legyengítve jutott el. Például a vasárnapi istentiszteleti látogatottság negyven év alatt körülbelül a felére esett vissza, de az egyházközségi tagok száma gyakorlatilag nem változott. Az egyház természetesen azt a nemzedéket érte el egyre nehezebben, amely az előbb említett okok miatt leginkább sérült. A ’40-es évek ún. konferenciázó nemzedékének lendülete még évtizedekig tartott, ugyancsak a szlovák kegyesség családon belüli megnyilvánulásai az idősebb nemzedék részéről erősek voltak, és ezért érdekes módon a szlovák identitás elmaradása és a paraszti identitás elmaradása nem befolyásolta a keresztény önazonosság-tudatot. A templomból elmaradt a népviselet és a szlovák szó, de nem maradt el az igény a tartalom befogadására. Parókiaépítés

Már a 70-es évek végén felvetődött egy új parókia építésének gondolata. Ezt indokolttá tette az a tény, hogy a régi parókia 1840 körül épült, melynek méretei igen tekintélyesek, mintegy 250 négyzetméter alapterületű. A falak vastagsága 70-és 90 cm között változik. Különösen a nyugati és az északi fal a talajnedvességet magába szívja így állandóan nedves, egészségtelen. Igaz, hogy a ház hőszigetelése kiváló, de elrendezése a mai kor követelményeinek nem felel meg. A vizes-blokk részei is igen kezdetlegesek és elavultak. A gyülekezet vezetősége úgy ítélte meg, hogy ebben az időben a gyülekezetnek van elég anyagi, lelki és fizikai ereje ahhoz, hogy új parókiát építsen. Hozzájárult még a terv megszületéséhez az, hogy a szomszédos falvakban is (Csőváron evangélikus és Püspökhatvanban katolikus) új lelkészlakás épült. Maróti János azonban számítva arra, hogy néhány éven belül nyugdíjba megy, már nem akart belekezdeni az építkezésbe. Azt szerette volna, hogy a majdani új lelkész elgondolása és ízlése szerint épüljön az épület. Ez az elgondolás Káldy Zoltán püspökig is eljutott, aki Mekis Ádám segédlelkészi kinevezésekor közölte vele, hogy az új parókia építésének lebonyolításával is megbízza.

Az épület tervezésével Kálmán Ernő debreceni építészmérnököt bízták meg, aki a tervrajzot helyszíni szemle után 1984 februárjában elkészítette. Ezt a tervrajzot a szükséges engedélyezésekre el kellett küldeni a helyi szakhatósághoz, az Állami Egyházügyi Hivatalba, valamint az Országos Egyház Építési Bizottságához. Addig, amíg a jóváhagyások meg nem érkeztek a gyülekezet lebontotta a régi gazdasági épületeket, amelyek egy része (istálló, fáskamra) életveszélyes állapotban voltak. Ez a munka nem került pénzébe a gyülekezetnek, hiszen a gyülekezeti tagok végezték, a bontás és a tereprendezés pedig nem anyagigényes. A presbitérium úgy határozott, hogy a régi parókiát nem bontja le még az új parókia elkészülte után sem, hanem majd valamilyen formában gyülekezeti termet fog kialakítani a régi parókia épületében. Megjegyzendő, hogy mivel gyülekezeti terem nem volt, a biblia-órákat, presbiteri gyűléseket, gyermek-istentiszteleteket, konfirmációi oktatást egy régi konyhában tartották. Ezt az 5x5 m-es helyiséget "Belmissziói Terem"-nek nevezték.

A presbitérium elképzelései két főbb ponton nem egyeztek meg a tervező mérnök elképzeléseivel. Az első az új parókia épületének elhelyezése a telken belül. A mérnök a régi parókia "folytatásaként" tervezte meg az újat, a két épület között mindössze egy méter távolságot hagyva. A gyülekezet viszont az új parókiát kihelyezte volna az utcai kerítés vonalába. A lelkésznek sikerült a gyülekezetet meggyőznie arról, hogy a kerítés vonalától mintegy 12 m-rel beljebb elhelyezkedő épületre sokkal jobb a rálátás, mintha a szűk utca vonalába kihelyeznénk. A másik lényegi különbség a két elképzelés között a következő volt: a mérnök 3 szintesre tervezte az épületet (pince-szint, föld-szint, és padlástér-beépítés) A pince-szint valóságosan a föld szintje alá került volna, és az épület teljesen alá lett volna pincézve. Itt helyezkedett volna el a garázs a széntároló, a kazánház, élelmiszerraktár és egyéb tároló kamrák. A presbitérium azonban egyhangúlag kijelentette, hogy "egy centit sem hajlandók a föld alá menni". Szerintük mindez megvalósítható úgy is, hogy az egész épületet mintegy két-két és fél méterrel fölemelik, és a tervrajzon szereplő minden szint eggyel följebb kerül. Ebben az esetben a parókia lakó-szintjére mintegy 20 lépcsőn kellett volna fölmenni. Ebbe sem a mérnök, sem a lelkész nem egyeztek bele, ezért az a kompromisszum született, hogy a pince-szint teljesen kimarad a kazánház kivételével. Így a parókia lakó-szintje marad az eredeti tervnek megfelelő magasságban.

1984 őszén megtörtént az alapok kiásása és betonozása. A munkálatokat a gyülekezet felügyelője Klbacs Mihály irányította. Ő egy nagy tekintélyű, egyházát szívből szerető, régi, jómódú parasztcsaládnak a sarja. Apja hosszú ideig a község bírája. Családjukat a szocializmus megnyomorította, de emberi tartásukból semmit nem vesztettek. Klbacs felügyelő 1983-ban ment a Tsz-től nyugdíjba, ettől kezdve minden erejét az új parókia építésének szervezésére fordította. A terv megvalósításához sok munkára és sok pénzre volt szükség. Minden felnőtt evangélikustól két ledolgozandó munkanap felajánlását kértük. Ezen kívül pénzbeli adakozásra kértük a híveket, minden felnőtt evangélikustól 4000 Ft felajánlást vártunk, amelyet 4 részletben, 3 év alatt kellett befizetni. (4000 Ft akkori értéken körülbelül egy gyári munkás egy havi keresete) A tervek szerint így volt fedezhető a 2 és fél millió forint anyag-költség, valamint azok a szakmunka-díjak, amelyeket a gyülekezet tagjai nem tudtak saját maguk megoldani.

A kőműves munkákat Gimesi Mihály és Singely Mihály acsai presbiterek, kőművesek irányították, de még másik öt acsai és egy galgagyörki kőműves is részt vett a munkákban. Az ács munkát Havjár Pál és Proksza Mihály erdőkürti ácsok irányították. A "társadalmi munkák" megszervezése a felügyelőn kívül Kollár Pál gondnok, valamint Varga Pál és Nemecz Pál egyházfik feladata is volt. Ők gondoskodtak arról, hogy egy-egy munkanapon a megfelelő létszám a kőművesek rendelkezésére álljon. A munkákban részt vett személyekről pontos kimutatást vezettek. Az adományokat a lelkészi hivatalba hozták be a hívek, amelyeket a vasárnapi istentiszteleten a hirdetések keretében a lelkész név szerint felolvasott. Az épület 1985 végére tető alá került. Az átadást 1986 októberére tervezték.

Idő közben, 84 tavaszán Káldy püspök a rendelkezése alatt álló segédlelkészt át kívánta helyezni a pécsi gyülekezetbe, de amikor a tudomására jutott, hogy a lelkész vezetésével a parókia építkezése megkezdődött, ettől a szándékától eltekintett. 1984 nyarán a Lutheránus Világszövetség nagygyűlése Budapesten került megrendezésre. Ezt megelőzően ifjúsági konferenciát tartottak, ami a naggyűlés mintegy főpróbájának volt tekinthető. Ennek az LVSz-ifjúsági konferenciának résztvevői közül 4 fiatal látogatott el Acsára az egyik vasárnap. Két indiai, egy német, valamint egy újvidéki fiatal érkezett a gyülekezetbe és köszöntést mondott. Ezt követte három hét múlva a LVSz felnőtt gyűlése. A gyülekezet küldöttsége, mintegy 40 fő vehetett rész a Budapest Sportcsarnokban megrendezésre kerülő nyitó istentiszteleten. A 40 fő kiválasztásában nagy szerepet játszott az, hogy az illető milyen mértékben vette ki részét, illetve anyagi erejét a parókia építésében. A nagygyűlés egyik estéjén a „Magyarországi Evangélikus Egyház Bemutatkozik” című programon 12 népviseletbe öltözött acsai fiatalasszony emelte az est fényét.

Ugyanezen a héten a ZDF német televíziós társaság mintegy 20 perces dokumentumfilmet forgatott Acsán a gyülekezet életéről, és a lelkészcsalád hétköznapjairól. Ezt a filmet a rá következő héten Nyugat-Németországban bemutatták. A nagygyűlés rendezőinek az az ötlete támadt, hogy a kéthetes konferencia közepén, vasárnap valamennyi résztvevő valamelyik magyar evangélikus gyülekezetbe ellátogat, és részt vesz a helyi istentiszteleten. Acsára 2 svéd püspök, egy USA-beli teológiai professzor, és egy német lelkész érkezett látogatóba, közülük az egyik svéd püspök Sven Halström igehirdetéssel szolgált. A LVSz nagygyűlésének záró-alkalmára ugyancsak 40 fő utazott Acsáról. Ez a naggyűlés komoly fellendülést, lelki felpezsdülést jelentett a gyülekezetek életében.

1985 végén Káldy püspök megbetegedett, majd 1987 májusában meghalt. Ő a Lelkészképesítő Bizottság elnöke is volt és ezt a bizottságot már több éve nem hívta össze. A tervek szerint 1986 tavaszán 3-4 évfolyamnyi segédlelkész vizsgázhatott volna. Ezt a vizsgáztató bizottságot végül Sólyom Károly püspökhelyettes hívta össze, amelyen a gyülekezet segédlelkésze, Mekis Ádám is sikeres vizsgát tett és ezáltal megválaszthatóvá és beiktathatóvá vált. Keveházy László pilisi esperes kiszállt a gyülekezetbe és a lelkészválasztást előkészítő presbiteri gyűlést tartott. A presbitérium egyhangúan úgy határozott, hogy a gyülekezeti lelkészi állásba az eddigi segédlelkészt, Mekis Ádámot hívják meg. A díjlevelet összeállították, amelyet Mekis Ádám elfogadott. 1986. október 5-én a lelkészválasztó közgyűlés is így határozott. Ezen az istentiszteleten Keveházy László szolgált és megkeresztelte a lelkész második gyermekét, Pétert. A lelkésziktatást 1986. október 19-re, szombat délután 2 órára tűzték ki. Az időközben elkészült új parókia felszentelésének is ez lett a tervezett időpontja.

A beiktató istentiszteleten Keveházy László hangsúlyozta, hogy a három segédlelkészi év alatt a gyülekezet és a segédlelkész összecsiszolódott, egymást megkedvelte, és ezért hosszú távon is gyümölcsöző lehet a kapcsolatuk. A gyülekezet szeretetének további jele, hogy a parókiát a lelkész ízlésének megfelelően és kéréseit figyelembe véve építették fel. Elmondta továbbá, hogy új fejezet induló a gyülekezet történetében, mivel egyszerre történik a lelkész beiktatása és az új lelkész felszentelése. Az iktatáson 32 Luther-kabátba öltözött lelkész vett részt, melyek közül 13 köszöntést is mondott. A zsúfolásig megtelt templomból a gyülekezet levonult a parókia épülethez, ahol jelképes kulcsátadás történt ugyancsak Keveházy esperes áldásával. A gyülekezet pincétől padlásig bejárta az új épületet, és megelégedéssel vette tudomásul az új parókia jó minőségét, tágasságát. Az új parókia épületében, valamint az udvaron felállított sátorban bőséges szeretetvendégség várta a résztvevőket.