Az 1950-ik év szomorú abban a tekintetben is, hogy lezárult az iskolák államosítása és jún. 30-ig minden egyházi kántortanítónak vissza kellett adni egyházi megbízását. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a kántortanítókat csak abban az esetben vette át az immár állami iskola tanítói állásba, ha minden nemű egyházi funkciójukról – így például kántori állásukról is – lemondtak. Acsán ekkor már két épületben folyt a tanítás, a Kossuth u. 99. szám alatti épületben Nádasdy Ottó tanított, a Kossuth u. 66. szám alatti épületben Malik Ferenc tanított. Mindkét tanító vállalta az állami feltételeket, így egyházi funkciójuk megszűnt. Az állami törvények értelmében az államosított földterületek és épületek után a lelkész ún. congrua-t kapott, amely Acsán meghaladta a lelkész fizetésének a felét.

Az állami iskolákban csoportonként heti két hittanórát engedélyeztek, és meghatározták a csoportok minimális létszámát. Ugyancsak az állami törvények szerint ha a hitoktató óraszáma meghaladta a heti nyolc órát, óradíj felvételére is jogosulttá vált, amit azonban 1990-ig egyszer sem fizettek ki. A hitoktatást külön beiratkozásnak kellett megelőznie, amelyet a mindenkori iskolaigazgató vagy megbízottja végzett. Ezek a hittan beíratások Acsán sem zajlottak simán, a páért nyomása alatt álló igazgatók kötelesek voltak minden szülőt lebeszélni a beíratásról, esetleges szankciókat is kilátásba helyezve. Fontos tény, hogy a szülőket a lelkész erre felkészítette, fölhívva a figyelmet, hogyha egységesen beíratják gyermekeiket, akkor a szankciókat nem tudják foganatosítani. A TSZ tagokat a tagságból való elbocsátással nem tudták megfenyegetni, mivel a szövetkezet részesei voltak bevitt földjeik által, de a különböző funkcionáriusokat és közalkalmazottakat jobban kézben tudták tartani. Így előfordult, hogy néhány pedagógus vagy egyéb vezető beosztású tisztségviselő a gyermekét nem íratta be hittanra, de ezek a gyermekek is részt vettek a hittan órákon sorszám nélkül. Többszöri állami ellenőrzés miatt az igazgatót kötelezték arra, hogy a hittanórákon a gyermekek létszámát ellenőrizze.

A lelkésznek minden évben hitoktatási engedélyt kellett kérnie az Állami Egyházügyi Hivatal megyei kirendeltségén. Ezt az engedélyt minden esetben megadták Maróti János lelkésznek és Mekis Ádámnak is. Néhány esetben az engedélyt személyesen adták át berendelve a lelkészt az Egyházügyi Hivatalba, és így alkalmat találva egy kis elbeszélgetésre. Mindent egybefoglalva a szocializmus négy évtizede alatt az evangélikusságnak ebben a gócában (Észak-Pest megye, Nógrád megye) a hittanra beíratott gyermekek a megkeresztelkedetteknek csaknem 100%-át tették ki, de a 90%-ot mindig meghaladták. A nehezített körülmények, például az órarenden kívül elhelyezett hittanórák, szűkös tantermek, fűtetlen rosszul világított helyiségek nehezítették ugyan a munkát, de sem a lelkészt, sem a beíratottakat nem tántorították el.

Ugyancsak akadozott a tankönyvellátás is, és mivel az egyház 1950 után hittankönyvet már nem, vagy csak alig adhatott ki, ezért az iskolai hittan fő tankönyveivé a Biblia, az Énekeskönyv és Luther: Kis Káté-ja váltak. Ugyancsak megszűntek a tanmenetek, és a lelkész szabad belátására volt bízva, hogy mit tart fontosnak megtanítani. Acsán Maróti János lelkész összeállított egy hittan törzsanyagot, amelyet nyolcadik osztály végéig a gyermekekkel elsajátíttatott. Ebbe beletartozott az Énekeskönyv teljes anyaga, minden ének első versszakának fejből való ismerete, a Biblia könyvei közül Mózes első és második könyve, valamint az evangéliumok teljes anyagának ismerete, különös tekintettel a passió történetre, memoriter anyagként a Hegyi Beszéd, a Kis Káté, illetve mintegy kétszáz „aranymondás”. Egyháztörténetből a reformáció történetének részletes ismertetése, egyházismeretből a liturgia elemei és az egyházi ünnepek tartoztak a tananyagba. Ezen a tanmeneten Maróti János harminc éven át nem változtatott, majd 1983 után az idekerült lelkész sem.

További sajnálatos hatása a kántortanítók kiválásának az lett, hogy a gyülekezet kántor nélkül maradt, így néhány éven keresztül a gyülekezeti éneklést orgonajátékkal nem tudták kísérni. 1958-ban a kántorképzés megindulásával néhány fiatalt a Fóti Kántorképző Intézetbe küldtek, ahol rövid idő alatt egyszerű kíséretre megtanították őket. Acsán több fiatal is szolgát egymást követően hosszabb-rövidebb ideig (Jakus Pál, Deszk János). Ezeket az alkalmi kántorokat is folyamatos nyomás alatt tartotta a diktatúra, ezért minden ellenszolgáltatás nélkül, szinte „titokban” kellett szolgálniuk.

Az istentiszteletek szlovák hagyomány szerinti liturgiája igen gazdag és változatos volt. Az ötvenes években még a Tranoscius énekeskönyvet használták, mivel a vasárnap délelőtti istentiszteletek nyelve szlovák volt. 1950-től havonta két vasárnap délelőtt szlovák nyelvű, másik két vasárnap délelőtt pedig magyar nyelvű volt az istentisztelet. A 60-as évek elejétől tovább módosult az arány, és havonta már csak egy vasárnap délelőtti istentisztelet volt szlovák nyelvű. 1963-tól minden vasárnap délelőtti istentisztelet – a gyülekezet igénye szerint – magyar nyelven folyt. A szlovák istentiszteletek vasárnap délutánra kerültek. Ezekbe a változtatásokba nehezen törődtek bele az idősebbek, de a fiatalság igényeinek megfelelően és a gyülekezet folyamatos fennmaradásának céljából lenyelték ezeket a kellemetlenségeket. A magyar nyelvű istentiszteleteket a Szarvasi Evangélikus Énekeskönyvből, majd rövid ideig a Békéscsabai Ev. Énekeskönyvből tartották, majd áttértek az országosan használt az ún. „Dunántúli” énekeskönyvre. A liturgia is ennek megfelelően sekélyesedett el, a teljesen végig énekelt istentisztelettől a Dunántúli énekeskönyv igen szegény liturgiájáig. Hozzájárult ehhez Maróti János szívinfarktusa, aki 1972 után nem tudott nagy fizikai igénybevételt kívánó énekelt liturgiás istentiszteletet tartani.

A liturgiai helyzeten az 1982-benkiadott új, Evangélikus Énekeskönyv változtatott. A kötelezően elrendelt könyvet mindenki megvette, és egyelőre az addig ismert énekeket énekelték belőle addig, amíg a gyülekezet megbarátkozott a kottás, nagyrészt átírt és lerövidített énekekkel. Új énekek megtanítására közelgő nyugdíjazása miatt Maróti lelkész már nem vállalkozott, illetve a kántorok képzettsége sem tette ezt lehetővé.

Mekis Ádám idekerülésével 1983-ban a helyzet megváltozott. A presbitériummal jóváhagyatta, hogy minden istentisztelet után negyedórás ének tanulás legyen a teljes gyülekezet részére. Ezzel a módszerrel, melyet ő maga végzett, négy év alatt a gyülekezettel a teljes énekeskönyv anyagát elsajátíttatta. 1984-től bevezette az új énekeskönyv 14. számú énekelt liturgiáját, a szlovák hagyomány szerint, mely a gyülekezet nagy egyetértésével találkozott. Néhány év múlva a teljes gyülekezet elsajátította a 15. számú énekelt liturgiát, és így változatosabb lett a gyülekezet által ismert anyag. A nagyünnepi úrvacsora osztások alkalmával ugyancsak a végigénekelt liturgikus forma a mai napig megmaradt.