**Keresztyén gyülekezet, testvéreim a Jézus Krisztusban!**

Ha emberi közösségről beszélünk, akkor azt kell mondanunk, hogy többféle módon is létrejöhet emberi közösség, többféle okból és célból. De nem minden közösségnek egyformán azonos és értékes a tartalma. Ez az ige is arról beszél most nekünk ádvent második vasárnapján, hogy a népek összefutnak tanácstalanságukban. És egy közösséget alkotnak. Nyilván hogyha összefutnak, akkor sokan lesznek egy helyen. A végítéletnek az előjele ez, amikor a népek összefutnak tanácstalanságukban. Az állatok világából jól ismert az a jelenség, hogy amikor jön egy ragadozó madár, akkor a kiscsibék is odafutnak az anyjuk szárnyai alá, a félelem hajtja őket oda. Mert megérzik azt, hogy itt most halálos veszedelem van, és hogy kénytelenek összefutni, és kénytelenek csoportot alkotni ahhoz, hogy nehogy elvesszenek. De ugyanígy más állatoknál is megfigyelhető, hogy veszélyben összetömörülnek.

Az ember sem sokkal különb. Egyre nagyobb katonai szervezetek jönnek létre, egyre nagyobb gazdasági szervezetek jönnek létre, és azt mondjuk, hogy milyen jó nekünk, hogy ezekbe mind beléphetünk, milyen jó, hogy tagjai lehetünk NATO-nak, Európai Uniónak, vagy kitudja még miféle gazdasági vagy politikai szervezetnek. Mert érzi az ember, (és ez tudat alatt is így működik,) érzi azt, hogy gyenge és kevés, és fél. A félelem az, amely összehajtja a népeket, és nem a szeretet, nem az összetartozás érzésének a nagyszerűsége, hanem a félelem, amely összehajtja a népeket, és annak a sejtése, ami az egész földre vár. Meg vagyok győződve arról, hogy tulajdonképpen mindenki érzi a vesztét, és mindenki látja, hogy itt valami nagyon nagy probléma van, és nagyon nagy baj közeleg. És minél inkább érzi ezt, nem tudja talán meg se fogalmazni, de jól érzi magát, hogyha egyre nagyobb és nagyobb szervezetekhez kapcsolódik. Így érzi biztonságban magát az ember. Ez az ősi ösztön tehát benne van az emberben akkor, amikor közeledik a baj, a veszély, a vég.

Anélkül, hogy valamilyen halálmadár szerepében kellene nekünk itt tündökölni, aki a végről beszél, mégis az ige azt mondja, hogy azért ne higgyétek, hogy ez örökké mehet így: egyszer véget fog érni. Bármennyire is úgy tűnik, hogy még egy kicsit halasztható, még hosszabbítható, egyszer mégis csak lejár az idő. Ugyan úgy, mint a halálos beteg is reménykedik, hogy még egy napot él, talán még egy napot, és talán az orvosok is megpróbálkoznak mindenféle módszerrel, hogy a beteg életét meghosszabbítsák, még egy csodagyógyszert beadnak, még egy műtétet végrehajtanak rajta, hátha hosszabb lesz egy-két héttel az élete. Úgy van ezzel a világgal is. Megpróbálkozik az embere mindenféle módszerekkel még egy kicsit életben tartani, még egy kis infúziót, még egy kis mesterséges légzést adni. S ha már itt-ott a halálnak a jelei is föltűnnek, akkor még egy elektrosokkal a szívét megpróbálja újraindítani.

Igen, ilyen ez a világ is, hasonlóképpen működik, megpróbálja az életnek a jeleit újra fölkelteni ezen a világon, és újra megmutatni, hogy azért van itt élet, életben maradt minden, semmi baj nincsen, vannak kisebb problémák, ugye, így mondják a politikusok is, de egyébként semmi nagy baj, majd megoldjuk a problémákat, és aztán minden nagyszerűen fog menni tovább. Nagyobb a baj annál, mintsem hogy, így el lehetne mindig tolni magunktól, és azt mondani, hogy nincs itt semmi gond, és ha van is, az majd megoldódik, és azért vagyunk itt, hogy ezt megoldjuk. Aztán megint a jólét következik.

De Jézus azt mondja, hogy vigyázzatok, mert a jelekből nagyon jól meg fogjátok látni azt, hogy közeledik a vég. Hogy mikor, azt nem tudjuk persze, és éppen ez az, ami az embernek talán egy ilyen hamis biztonságérzetet ad, hogy ahogyan a világ kezdetétől volt, nem történet itt még világ vége, hát miért pont most lenne. Természetesen mi sem mondjuk azt, hogy pont most lesz, de hogy a jeleket figyelni kell, és az előjeleket észre kell venni, ez biztos, és figyelmeztet is rá Jézus, hogy figyeljétek ezeket a jeleket.

A népek összefutnak tanácstalanságukban. Milyen kifejező mondata, milyen profetikus mondata ez Jézusnak. Hogy a népek valóban hogy viselkednek akkor, amikor a bajt érzik. De még akkor sem fordulnak a Teremtőhöz, még akkor sem fordulnak a Megváltóhoz, hiszen nem is ismerik. Hanem egymáshoz fordulnak, és megpróbálnak egymáson segíteni. Megpróbálják egymást kihúzni a bajból, pontosabban saját magukat, de mégis a másiknak a segítségét elvárva. Jézus azt mondja, ez semmit nem segít az emberen. Nektek egyénileg, magatokban, külön-külön észre kell venni a ti Megváltótokat. Nem az fog segíteni rajtatok, hogy összefuttok és biztatjátok egymást, hanem az, hogyha megtértek.

Nagyon egyszerű ez az ábra, tulajdonképpen két folyamat megy egymással szemben. Az egyik az, amikor így romlik a világ és egyre inkább mutatkoznak a halálnak az előjelei. A másik pedig az, hogy vannak Krisztusnak követői, akik viszont magukba szállnak és azt mondják: „de hiszen nekem ez az életem, ez az egyetlen életem, amelyből talán nem is sok van hátra, nem mindegy, hogy hogyan gondolkodom. És ideje most már valamiképpen valamilyen értéket, valamilyen kincset, - Jézus így mondja, - mennyei kincset gyűjteni. Igen, ez a kétféle folyamat van, és elkezd terjedni az Istennek az igéje is. Mert az is terjed. De nem ér el mindenhova, vagy ha el is ér, sokan elutasítják maguktól. Ez a két folyamat két globális folyamat, mert - hadd mondjam ezt így, - mai szóval, globalizáció folyik, mind a politikában, a társadalomban, a gazdaságban. De ugyanakkor az Isten igéje is globális, mert az is terjed az egész földkerekségen.

Ez a két folyamat, amikor elér a föld végső határára, akkor összecsap. Ez lesz az a bizonyos vég, amikor mindenhova eljut ugyanúgy a globális anyagiasság, mint Istennek a globális igéje, világméretű igéje. Ez az a bizonyos pont, amelyről Jézus beszél, és azt mondja, hogy ekkor, amikor ez bekövetkezik, akkor emeljétek föl a fejeteket, mert akkor jött el a ti időtök. Kinek kell fölemelni a fejét? Nyilván annak, aki lehajtott fejjel jár. S miért hajtja le az ember a fejét? Sok oka lehet rá. Talán az, hogy szomorú, talán az, hogy szégyelli magát, és nem meri felemelni a tekintetét. Talán azért hajtja le a fejét, mert keres valamit, a földön keres valamit. Talán azért hajtja le a fejét, mert nem is mondta neki senki, hogy emelje föl, nem figyelmeztette rá senki. Sok oka lehet annak, hogy valaki lehajtott fejjel jár.

De akár szomorúság, akár szégyen, akár valamilyen földi kincseknek a keresése, most ezt jelképes értelemben értsük, hogyha ezek miatt hajtja le az ember a fejét, akkor azt mondja Jézus, emeljétek föl, ti, akik engem kerestetek, azok most engem meg fogtok találni. Emeljétek föl a fejeteket, és vessétek a tekinteteteket messze előre, mert nézzétek meg, közeledik a Megváltó.

És így kerül ádvent második vasárnapjára ez az ige. Közeledik a Megváltónk, tehát nem egy pesszimizmusba, egy lehajtott fejű, szomorú pesszimizmusba kell nekünk burkolódzni, hanem látnunk kell azt, hogy az a Megváltó, akiben reménykedünk, akiben hiszünk, az valóban közeledik ehhez a világhoz. Közeledik az életedhez, és az életemhez, közeledik hozzád és azt akarja, hogy az uralma alá kerüljél. Milyen nagyszerű pillanat az, amikor valaki fölemeli a tekintetét, és meglátja azt akit várt. Fölemeli a tekintetét, és eléfuthat annak, akit régóta kíván.

Azt mondja Jézus, hogy ebben a folyamatban viszont van egy nagy ellenségetek. Hogy ez ne következzen be mégse, figyelmeztet is minket, hogy vigyázzatok, - így mondja, - vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől, vagy a megélhetés gondjaitól, és hirtelen lepjen meg titeket az a nap. Mert ez is bekövetkezhet, hogy valaki ugyan várja a Megváltót, várja Krisztus eljövetelét, de mégis valami leterheli az ő életét, szívét, lelkét, és emiatt mégse tud olyan örömmel, és olyan felszabadultan menni elé, mint ahogy szeretné. Azt mondja mámortól, részegségtől, megélhetés gondjaitól. Ugye ismerős mindegyik, és a mai korunknak ez különösképpen is nagy csapdája, hogy ezek a dolgok leterhelik az emberek életét, és úgy terhelik le, hogy még ugyanakkor bólogatunk is rá, és azt mondjuk, főképpen a megélhetés gondjaira : „persze, hát ezek rendben vannak, mindenkinek a megélhetésért küzdeni kell.” És rohan az ember, semmire nincs ideje, és azt hiszi, hogyha egy ilyen nyüzsgéssel, és állandó rohanással próbálja az életét tartalmassá tenni, akkor az valóban tartalmas lesz.

Azt mondja Jézus, hogy ez nem így van, sőt, pont ellenkezőleg. A csöndesség, a magunkbaszállás, a megállás a rohanásban, az jelenti a látást, az jelenti a tekintet fölemelését, az jelenti az örömnek az érkezését. A kapkodásban, a rohanásban nem fog elérkezni Jézus. Ugyanúgy, mint ahogyan - emlékezzünk rá, - az Ószövetségi történetben, Illés történetében, se a földrengésben, se a tűzesőben, sem a villámlásban, a viharban, a szélben nem volt ott az Isten, csak egy szelíd, halk hangban. Tehát ne valami hatalmas jelekből várjuk azt, hogy az Isten szólni fog, hanem a csöndességben, a bűnbánatban szólal meg az Isten hangja, és akkor vesszük észre azt, aki közeledik hozzánk.

Nehogy elnehezedjék a szívetek. Ne tegyetek akadályokat Jézus útjába. Mert hogyha megnehezítitek az Ő eljövetelét, ezekkel a dolgokkal, - mámor, részegség, megélhetés gondjai, - akkor egyszerűen nem fog hozzátok megérkezni, bármennyire is szeretnétek. Kevés a jó szándék, kevés az akarat, kevés az, hogy az ember vágyakozik utána. Még az akadályokat is el kell gördíteni Jézus útjából. Ezért a mámort, részegséget, megélhetés gondjait, tekintsük olyan ellenségeknek, amelyek nem engedik közel hozzánk az Úr érkezését. Ő azonban akár várják, akár nem, eljön. Akár hisznek benne, akár nem, eljön. Akár fölemeli valaki a tekintetét, és látja, akár nem látja, eljön. Független attól, hogy mi várjuk-e, vagy nem várjuk. Független az eljövetele attól, hogy hisszük-e, vagy nem hisszük, vagy reménykedünk-e benne, vagy nem reménykedünk. Ő mindenképpen eljön a világba, mert az övé ez a világ, és eljött 2000 évvel ezelőtt is, a sajátjába érkezett, és el fog jönni a világ végén is, ugyancsak a sajátjába. Mert Övé minden.

De nem mindegy, hogy minket hogyan, milyen állapotban talál. Éppen ezért legyen most ádvent második vasárnapján ez a reménykedő várakozás, ez a tekintetünket fölemelő, ez a fejet fölemelő várakozás a mi részünk. Mert Jézus hozzád is és hozzám is érkezik, és azok, akik csak összefutnak tanácstalanságukban, és alkotnak egy irdatlan nagy tömeget, nem fogják meglátni őt. Hanem azok fogják meglátni, akik csöndességben rájönnek arra, hogy nincs más kiút az életükben, és fölemelik a tekintetüket. Mert Jézus megvált a bűnödtől, nem kell szégyellni, Jézus megvált a gyengeségedtől, nem kell az erőd gyengeségét sem szégyellni, hanem tekints föl, és indulj eléje. Ő közeledik most mindazokhoz megint, ebben az ádventben is, akik látni akarják őt, és meg is érkezik azokhoz, akik nyitott szívvel befogadják őt. Ámen.