**Keresztyén gyülekezet, testvéreim a Jézus Krisztusban!**

Néha az embernek olyan feladata van, amelyről eredetileg maga sem tudott, vagy nem kívánt. Néha olyan feladatot kap az ember, amelyen maga is elcsodálkozik, hogy milyen komoly és nagy dolgot bíztak rá. Néha olyan feladatot kap, amely meghaladja a képességeit, és ezért nem is mer belekezdeni, vagy ha belekezd, akkor gyorsan abbahagyja. Vagy ha nem hagyja abba, akkor különböző tüneteket mutat, testi és lelki megbetegedéseket, mert meghaladja a feladat a képességeit. Sokféle módon lehet reagálni arra, hogy valaki nagyon nagy feladatot kap.

Keresztelő János vajon fölkészült-e erre a nagy feladatra, hogy ő Jézus Krisztusnak a legnagyobb prófétája, és ő készíti elő az utat, Jézus érkezésére a világba. Bár jól tudjuk, hogy az egész Ószövetség nem szól másról, mint arról, hogy hogyan készítette elő az Isten Jézus útját, hogy hogyan érkezzen meg ebbe a világba. Mindent előkészített, hogyha majd megjön, akkor higgyenek benne, mégis az utolsó csepp ebben a pohárban, az utolsó ember ebben a sorozatban, Keresztelő János. Aki már nem csak jósolni tud arról, hogy majd egyszer eljön valaki, mint ahogy a prófétáknak erről jövendölni kellett, hanem ő az, aki már rá is tud mutatni Jézusra: „Ő az. Itt áll közöttetek.” Ritka és kivételes dolog ez, és Keresztelő talán maga is meglepődött, hogy ekkora feladatot kapott az Úrtól, ilyen megtisztelő és ilyen kiemelkedő feladatot.

Milyen nagy kísértés az emberben, hogyha ilyen nagy feladatot kap, akkor saját magára terelje a figyelmet. És minden szép feladatnál, és kiemelkedően fontos feladatnál óhatatlanul arra is ráterelődik a figyelem, aki azt végrehajtja. Igenám, csakhogy itt, ebben a történetben, Jézus eljövetelének a történetében mindent az Isten tesz. És hogyha ebben embereket föl is használ, akkor ezeknek az embereknek meg kell tudni azt, hogy nem ők a fontosak ebben, hanem az, akiért dolgoznak, akiért az ő küldetésük létrejött.

Miről van szó? Arról, hogy Jézus eljövetelének ügyében, ennek a meghirdetése, ennek az előkészítése, kizárólag az Isten dolga, és ő is teszi, de emberek közreműködésével. Hogy egy másik egyháztörténeti alakot említsek, Lutherre gondolok, aki szintén hasonló szerepet kellett, hogy vállaljon Istentől, mert Isten egyszerűen rábízta ezt a szerepet. Azt mondja neki Isten: „Újítsd meg az én egyházamat!” És akár tetszik, akár nem, neki indulni kellett, és vette a kalapácsot, és kiszögezte azt a 95 tételt, mert nem tehetett mást.

A történelemnek adott, kiemelkedő pillanataiban, vannak emberek, Istennek mindig vannak emberei, akik megteszik azt, amit meg kell tenni, Krisztus ügyében. De, nem szabad, hogy rájuk terelődjön a figyelem, a hangsúly. Lehet róluk tanítani, lehet róluk beszélni, de mindig arra kell nézni, akiről ők is szóltak. Mindig az a lényeges, akit ők hirdettek, tudniillik Jézus Krisztus, és nem pedig a hirdetőknek a személye. Olyan ez mint egy hírvivő, aki visz egy jó hírt, a marathoni futóra gondoljunk, aki futott 42 kilométert, hogy megvigye a hírt: győztünk! – majd összeesett, és meghalt. Nem is emlékeznek az ő nevére, de így van ez jól. Nem a hírvivőnek a személye a fontos, hanem az, hogy győztünk.

Testvéreim, ebben a világban is, amelyben élünk most, sokan és sokféleképpen próbálnak szólni Jézus Krisztusról, azonban soha nem a hírvivő személye a fontos, hanem az amiről beszél. De a hírvivőnek mégis meg kell tennie a dolgát. Ez a feladat, és ez az ami ádvent negyedik vasárnapján most előttünk is áll.

Keresztelő János volt az a próféta, akinek ezt el kellett végezni, és rá kellett mutatnia a Messiásra, aki megérkezik. Ez volt az ő egyetlen feladata, hogy rámutasson, hogy Ő az. És ezt Keresztelő megtette. Kivételes, és nagyszerű pillanat ez az egész emberiség történelmében, hogy van valaki, aki jön, Isten Fia, a Megváltó, a Messiás, és még van egy ember is, aki ott áll mellette és rá tud mutatni, be tudja mutatni. Olyan, mint amikor egy előadás kezdődik, és a bemondó bemondja, hogy ez és ez következik. És innen tudjuk, hogy ki az, aki belép. Valamikor ezek a bemondók báltermekben álltak, és azt mondták, amikor érkeztek a vendégek, hogy ki érkezik. Elmondták az összes rangjukat, címüket, és akkor belépett az ajtón az az illető, az a nemes, vagy az az úr, az a király, aki éppen érkezett a hatalmas ünnepségre. Volt valaki, aki ezt bemondta, volt valaki, aki elmondta világosan és érthetően, hogy ki az, aki most következik.

Érdekes momentum az, hogy jézus nem önmagát mutatja be. Tehát nem áll elő, és nem azt mondja, hogy én vagyok az, én vagyok a Messiás, nem önmagáról kell neki bizonyságot tennie, s magáról bebizonyítania, hogy ő az, hanem valaki más mutat rá, és valaki más fogja őt bemutatni a világnak.

Jézus ma is hasonlóképpen jön el. Nem önmagát reklámozza, nem önmagát próbálja valahogy – most had mondjam azt a szót – eladni, hanem valaki másnak kell rámutatnia, mégpedig egy olyan valakinek, aki tudja, hogy ki ő. Aki megtapasztalta, hogy ki ő. Olyan valaki, aki egészen biztos rá tud mutatni, és azt fogja mondani, hogy mást ne várjatok, ő az. Másba ne bízzatok, mert nem fog más jönni. Másra hiába próbáltok bármilyen reménységgel is nézni, semmit nem fog nektek adni, nem fog hozni. Mert kizárólag Ő az.

Jézus eljövetelének tehát ma is az a titka, hogy legyen valaki, aki rámutat. Most elgondolkodhatunk testvérek, hogy a mi életünkben ki az, aki Jézusra mutat. És itt ne csak az egyházra gondoljunk, bár nyilván ebben szerepe van az egyháznak, és a lelkészeinek, és mind azoknak akik beszélnek Jézusról. De mindenkinek szerepe van ebben, aki valamiképpen rá tud mutatni Jézus személyére, az életén keresztül. Még csak nem is a szavain keresztül, hanem a gondolkodásmódján, az értékrendjén, és egyáltalán a jelenlétén a világban, azon keresztül próbál Jézus személyére úgy rá mutatni, hogy mások is megértsék belőle, hogy másra nem várhatunk, csak ő az egyetlen, aki a mi életünknek is a megmentője.

Kikre nézzünk ilyen tisztelettel? Természetesen akiktől átvettük a hitet, a mi őseink, a mi elődeink, akik sokat imádkoztak miértünk, akár tudunk róla, akár nem, sokat imádkoztak miértünk, hogy mi egyszer Jézushoz térjünk. Az ő hitük is benne van abban, hogy most itt vagyunk. Aztán benne van ebben sok-sok olyan ember hite, akiket már nem is ismerhetünk, mert olyan régen éltek ebben a faluban, a templomépítő ősöktől kezdve, a kántortanítók szolgálata, akik itt is sok-sok erősítést és igehirdetést mondtak, Jézusra mutattak. Benne van ebben családok, iskola és egyház szolgálata, mindenki szolgálata, aki csak Jézusról valaha is bizonyságot tett, és olyanoké is, akik nem szavakkal, de tettekkel megmutatták, hogy egyedül a krisztusi szeretet útja az, ami járható ebben a világban. Vagy így is mondhatnánk, hogy érdemes járni, mert más út is járható, de nem érdemes rajta járni.

Keresztelő János tehát példája annak az embernek, aki rá tud mutatni Krisztusra, de ugyanakkor háttérben tud maradni. Nem a saját személyét akarja kiemelni. S ez még valamit elmond nekünk.Ugyanazt, amit Jézus a Hegyi Beszédben mond, a dicsőségről. Hogy tudniillik, ha valaki azért teszi a jócselekedetet, hogy őt az emberek dicsérjék, saját dicsőségét keresi, akkor az emberektől megkapja a jutalmát, de az Istentől nem. Így mondja Jézus: „bizony mondom néktek, megkapták jutalmukat.” Megkapták azok az emberek, akik az utcasarkon állva imádkoztak, akik kürtöltettek, amikor nagy adományt adtak, akik az arcukat eltorzították, amikor böjtöltek, hogy lássák az emberek a böjtölésüket, mert mindent az emberek előtt akartak cselekedni, mindent az emberek dicséretéért akartak tenni. Mindent azért akartak tenni, hogy saját személyüket kiemelve megpróbáljanak saját maguknak dicsőséget szerezni. Azt mondja Jézus, azok akik így gondolkodnak, megkapták jutalmukat az emberektől, de már nem fognak Istentől kapni. Mert emberektől várták a dicséretet és dicsőséget, meg is kapják az emberektől, tiszteltre méltóak, sokszor valóban nagyon becsületes, egyenes, és nagyon szép polgári életet tudnak élni, de ha saját dicsőségüket keresik az egyházban, akkor nem fognak az Istentől kapni dicsőséget. Krisztus egyházában, Krisztus környékén kizárólag Isten dicsőségét, és Krisztus dicsőségét lehet keresni, és emberekét soha.

Éppen ezért nagyon fontos megtanulni most Keresztelő Jánostól is, hogy hogyan tudta saját magáról elterelni a figyelmet Jézusra. Hogy hogyan tudott rámutatni, és hogy hogyan tudta a saját személyét egészen kicsivé tenni, és Jézus személyét pedig hatalmassá tenni.

Ez a feladat vár ránk is testvéreim. Nem az, hogy mi nagyok legyünk, nem az a feladatunk, hogy kiemelkedjünk mások közül, és hogy valami olyan cselekedeteket hajtsunk végre, amelyekért bólogatnak az emberek, és azt mondják, ez igen, ez az ember tiszteletre méltó, ezt nagyra értékeljük, ennek nagyon jó osztályzatokat adunk magunkban. Azt mondja Jézus, mit értek, ha az egész világot megnyeritek, de a lelketek eközben kárhozatra jut. Isten előtt kell nekünk megigazulnunk, és nem az emberek előtt. Isten előtt pedig nem tudunk megigazulni, csak kizárólag Krisztus által. Az Ő keresztje és halála által. Saját cselekedeteink által soha. Ezért Ő a mi reménységünk, Ő az akire rámutat az ige, rámutat Keresztelő János, rámutattak az őseink, rámutattak már annyian akik előttünk éltek.

Most ezen a vasárnapon is Őrá történik a mutatás. Ő az akinek növekednie kell, nekünk pedig kisebbé lenni. De a feladatunk megvan. Mindannyiunknak, akik ezt hallottuk, hogy tovább kell mutatni Krisztusra. Ezért testvéreim a legszebb ádventi feladat, hogy ti is menjetek, és mutassatok Krisztusra. Ki-ki ott ahol él, ahol van, a saját környezetében. Hogy nem könnyű feladat azt tudom, és az egész biztos, hogy nem is egy népszerű dolog, vagy talán nem is látszik hatásosnak, hiszen hányszor beszélhetünk Őróla, és mégis úgy tűnik, hogy hiába volt, mintha a kongó falaknak beszélnénk. Sokszor van ilyen érzése az embernek, de ne hagyjátok abba mégse. Mert meglesz annak a gyümölcse és a hatása. Igen, kinek-kinek Keresztelő Jánosokká kell lenni a saját otthonában, családjában, munkahelyén, környezetében, olyan értelemben, hogy rá tudjon mutatni Jézusra. Gondolkodásával, szavaival, cselekedeteivel. Szép feladat, nemes feladat, nagyszerű feladat, Jézus érkezéséhez méltó feladat.

Ahogyan kezdtem is ezt az igehirdetést, olyan feladat, amely nagyobb, mint amilyenre számítottunk. Talán erre nem is gondolt senki, hogy nekünk Krisztus hirdetőivé kell válni ebben a világban, pedig ez a feladatod testvérem neked is, nem csak a lelkészeknek. Mindenkinek, a saját helyén, és saját környezetében, ahol él. És ez lesz aztán igazán hiteles rámutatás. Hogyha valaki, akiről nem is gondolnák az emberek, vagy nem számítottak volna rá az emberek, mégis a hitéről bizonyságot tud tenni. Talán csak egy félmondatban, de úgy, hogy azt megértsék azok, akik körülötted élnek, hogy te kiben bízol, kiben reménykedsz, kire veted a te tekintetedet, kitől várod a megoldását az életednek. Ez lesz az igazán hiteles, igazán erőt adó bizonyságtétel.

Dicséretet pedig majd az Istentől kapsz érte, nem az emberektől. Ne is várjad a dicséretet, mert mi nem emberektől várunk dicséretet. Nekünk kisebbé kell lennünk, egyre kisebbé, Őneki pedig növekednie kell. Tudniillik Krisztusnak. Növekednie kell bennünk, és mindazokban, akik ránk vannak bízva. Ádventi feladat, szép feladat, olyan feladat, amely egy egész életet kitölt. Adjon Isten az Ő Szentlelkéből erőt ahhoz, hogy ezt betölthessük. Ámen.